dead woman

Hülye ötlet volt két e-cigit venni a tönkrement egy helyett.

Folyamatosan füstölgök.

Azt lehet mondani, hogy megcsináltuk.

Igen.

Tavaly ősszel, amikor bele kellett vágni, félelmetesen nagy feladathalmaz állt előttem. Egymásra épülő sok-sok tenni- és elintéznivaló. Nem volt idő felnézni, örülni annak, ha valami sikerült, lépni kellett tovább és tovább.

Ez volt az igazi menni vagy meghalni.

És most itt vagyunk.

Sikerült.

Le kellene ülni, fújni egy nagyot, örülni, lazítani.

Nem igazán megy.

A nagyok helyett rengeteg apró, piszlicsárénak tűnő dologgal küzdök, ekcéma, szorulásos macska, defektes bicikli, komplexusos főnök, ödémás lábak, csíkozó felmosó, rendbontó galambok és lehetne a sort folytatni holnapig.

...

Most ide szerettem volna tenni egy képet az egyik virágomról, de nem látja egymást a telefon és a notebook. Illetve a gép látja a telefont, de a telefon a gépet nem. Beállítások csekkolva, láthatóság beállítva, és mégse.

Na, erről beszélek.

Beteg a macska, nem eszik, nem iszik - kivéve a wc-ből.

"Mintha az egész teremtett világ őróla beszélt volna nekem, és vágytam, nagyon is vágytam rá, hogy viszontlássam, de azért készséggel beletörődtem abba is, hogy ne lássam viszont soha többé, s hogy soha többé ne lehessek együtt vele, csak ezt a ma reggel rám tört ujjongást érezhessem, csak mindig így, ennyire közel lehessen hozzám, ha mégoly messze került is tőlem, mindörökre."

Umberto Eco: A rózsa neve

innen

Természetesen én is szeretnék Pali bátyánk ügyében nyálat verni, ha csak ilyen kicsiben is: szerintem főleg egykori sportolóhoz és NOB-elnökhöz méltatlan és csúnya ez a doktori-másolás, szóval hogy fair play, and so on, he?

Másrészt a ma - és a közelmúltban - doktorálók és diplomázók saccolhatóan elég nagy hányada csinálja ugyanígy, szóval ez csak nekünk, diplomátlanoknak/doktortalanoknak akkora botrány.

És akkor még meglehetősen tájékozatlan is vagyok az amerikai egyetemek sport-ösztöndíjasainak lediplomázását illetően.

Ez egy ilyen világ.

Hát, csak nekiálltam.

Nem részletezem, megy a szokásos szenvedés a telepítéssel. Már hálóban van a régivel, másolódnak a fájlok, próbálom beállítani a színeket nagyjából hasonlóra, mint az asuson, de nem akar sikerülni.

Eléggé más, de remélem, megszokom. Egyelőre a sebességből se sokat érzek, és cseszi a szemem a képernyő.

Na majd...

Megérkezett a cafeteriás samsung notebook.

Hazahoztam, kicsomagoltam, hű, de szép, visszacsomagoltam, felraktam a szekrény tetejére és most megyek aludni, mert holnap korán kelek.

Felnőttem. És ugyanazzal a lendülettel meg is öregedtem, haha.

Nálam úgy készül a kávé, hogy 3 (4) teáskanál cukor, egy teáskanál nes és másfél deci tej.

Ebből ma megittam kettőt, plusz a gyerek meghagyott kakaója, az kábé 4,5 deci tej eddig.

Ha az ekcémám mondjuk felnőttkori laktózallergia, akkor elég nagy szarban vagyok.

Csak engem zavarnak a kotnyeles helyesírás-ellenőrző programok miatt helytelenül különírt igekötők?

Itt fekszem az egész nap szellőztetett, megablakpucolt, kifüggönymosott, kiporszívózott, felwaxolt lakásban illatosra mosott hajjal, sompolygó macskahúgyszagban.

Note: sose keverj a régebbi alomhoz frisset. Három centis húgyszagú macskaalomból frissel keverve nem hat centi félig friss lesz, hanem hat centi húgyszagú.

Aztán raktam fel szúnyoghálókat is. Csak az elsőnél voltak gondjaim, mert az istennek se akart lejönni az öntapadósnak gondolt tépőzárról a papír. Sebaj, gondoltam, átbasztak (megint), de szerencsére van itthon kétoldalas ipari ragasztó, hipp-hopp, fel a keretre, rá a tépőzárat, perfekt!

Ahogy tekertem vissza karikába a maradék tépőzárat, látom ám, hogy egy helyen megtört, és furcsán szétnyílt. Bedugtam az ujjam a résbe: ragadt. Aha. Tehát mégis öntapadós. Még néhány másodpercig fixíroztam a csíkokat a kereten, meredeken emelkedő vérnyomással, aztán aznapra annyiban hagytam.

Munkából hazaérkezve egyenesen a kérdéses ablakhoz siettem, kinyitva azt vidáman leffent elém egy húszcentis tépőzár-darab, ami elvált a védőpapírjától. Meghúztam, lejött az egész, csakúgy, mint a másik négy oldal.

Volt tehát a kereten egy réteg kétoldalas ragasztóm, annak a tetején egy réteg papír, amire - nyilván - nem ragadt a tépőzár, viszont - hála a jó minőségű ragasztónak - le se jött. A tetejére tehát húztam még egy réteg ragasztót, és abba nyomkodtam vissza az immár papírjukfosztott tépőzár-csíkokat.

Ma reggel felraktam rá a hálót, pipec!

Később kisütött a nap. Konkrétan egész délelőtt sütötte a keretet. Egy idő után a kétoldalas ragasztó vidáman olvadozni kezdett, de egyelőre még tart.

Hogy télire, vagy ha mondjuk végigszarják a galambok, hogyan veszem le majd a hálót, azt ne tőlem kérdezzétek.

Az akasztós - értsd: vállfán vannak a cuccok - turkálóban rájöttem, hogy van egy külön vállfa(vállműanyag?!)-széthúzó izom az ember hátán, amire most izomlázam is lett.

Az eredmény pont az, amire szükségem volt: egy technikai futónadrág (gondolom) és egy vastagabb biciklisfelső, cippzáras hónaljjal, hátszellőzővel, hosszított derékrésszel.

Köszönöm! :)

Holnap hajnal ötkor hivatalosan megnyitom a biciklisszezont.

Márciusra jók vagyunk, mondom halkan.

innen

Már második napja jön rám a sírás spontán a reggeli kávé felett.

Where will this end?

Tegnap odajött hozzám a vezetőm, és pajkosan csillogó szemmel megkérdezte, hogy bruttó 200€-t tud adni a Béla (fiktív név) ötletbörzés újításának eurósított nyereségéből, rendben lesz-e.

***

Megfejtés: Az erőszakosan, a Robit kikerülve direkt a vezetőm orra alá tolt - egyébként ezek szerint működő és valódi megtakarítást hozó - ötlet után az ötletadót megillető részesedést (mert nálunk ilyen is van) ha már egyszer ki kellett fizetni, hát legalább megnyírbálta. De csak úgy kevesebbet nem adhatott, itt jöttem a képbe én.

A Robi amúgy utálja Bélát, részben azért is ugye, mert őt megkerülve adta be az ötletet, részben már korábbról (még nem voltam ott, nem tudok részleteket). A vezetőm utálja mindkettőjüket, mert erőszakosak és szarkeverők. A vezetőt mindketten utálják, mert nem hülye.

Természetesen beszéltem Bélával, hogy ne haragudjon, én nem tudtam, miből fogják a kiesett bevételemet finanszírozni, illetve hogy sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy ha a vezetőm mond egy összeget, akkor azt én ne fogadjam el, dacára annak, hogy a tényleges veszteségnek mondjuk a duplájáról van szó, és hogy ezt más rovására kapom.

Igazi köcsögség, I know (*evil laughter*).

Szegény Robim meg kénytelen az utált Bélával egyetérteni, legalábbis abban, hogy ezt nem így kellett volna - ezt a részt konkrétan visszahallottam. Komolyan sajnálom, baszogatni akarta a vezetőimet, gondolván, hogy úgysem adnak egy fityinget se, aztán túl jól sikerült a dolog. (*evil laughter again*)

És most mindkettőjüknek az jár a fejében, hogy ki is lehetek én a játszmában? Látom az óvatos csodálkozást a szemükben, hallom a kis fogaskerekek zümmögését a vastag koponyájukban.

És egyébként senki. Hónapokkal ezelőtt volt a vezetőmnek egy kérdése hozzám, egy olyan kérdése, amit előtte feltett a Robinak is, aki hímelt-hámolt, és keverte a szart válaszként.

A kérdés annyi volt: 550 helyett tudnánk-e átmenetileg 600-at gyártani?

Konkrétan emlékszem a pillanatra. Felnéztem rá csodálkozó szemmel, és azt mondtam: persze. Tényleg? Tényleg.

Jó, az átmenetiről mindenki tudja, hogyan kell érteni: később nem vissza fogunk állni a kisebb darabszámra, hanem még több lesz.

Na és? Hétszázat is tudnánk. Mondjuk az már nagyon durva lenne, de egyébként lehetséges, elvileg. Üzembiztosabb gépekkel meg gyakorlatilag is.

Anyway, mindez nem változtat azon, hogy ezerkétszáz forintom van másodikáig, úgyhogy most showtime.

 

Nahh, a Bence összehányta magát, a Mónika orvoshoz akar menni, szóval - noha úgy veszem a levegőt, mint Vader nagyúr - holnap mehetek dolgozni.

Nem erről akartam írni, de hát előfordul ez.

Van a főnököm. Tavaly május óta vagyok nála, az elején nagy haverok lettünk, aztán megbolondult, vagy mi.

Ha régebben itthon akartam maradni valami miatt, és megkérdeztem, hogy lehet-e, akkor mélyen a szemembe nézve vigyorgott, hogy ne törődjek semmivel, menjek. De hát, a többiek, így én, de ő csak vigyorgott, a fejét ingatta, hogy ne foglalkozzak ezzel.

Tegnap felhívtam, hogy elkapott az influenza, kaphatnék-e mára szabadságot. Hát ő nem tudja, menjek el orvoshoz. Mondom, csak egy napot akarok, és nem táppénzt. Jó, akkor betelefonál, hogy ki lesz szabin, mert blablabla.

Mivel ezt itt most olvassátok, nyilvánvaló, hogy senki nincs ma szabin, a Csabikát kivéve, aki szintén beteg, de délután be kell telefonálnom, hogy holnap megyek-e, mert hátha valaki szabira akar menni holnap, és akkor tudnia kell, hogy én megyek-e, blablabla.

Na.

Hát amit az elején művelt, az is kényelmetlenül érintett, de amit most csinál, az meg már nevetségesen szomorú.

Voltam múltkor tolmácsolni két napot, ez miatt nem tudtam két éjszakás műszakra bemenni, tehát elég sok pénzt buktam volna. Megígérték a másik főnökeim, hogy valahogy megoldják, jó, rájuk hagytam, gondoltam, később esetleg rákérdezek, ha nagyon elfelejteni látszanak a dolgot.

De a Robi már másnap jött, hogy mi lesz a pénzzel. Mondtam, hogy hagyja, majd én beszélek velük. Mint utólag kiderült, mégis szólt, mert imádja szívni a vérüket, persze olyan hangnemben, hogy abból minden lesz, csak pénz nem. És most szerintem azért is pipa, mert úgy néz ki, hogy tényleg kompenzálnak. Annyi az egész, hogy kérni kell, nem követelni. Amikor utoljára vele együtt tolmácsoltam, egy tollat meg egy bicskát kaptunk per kopoltyú, ami ugye az üveggyöngy modernkori megfelelője.

Amúgy meg bármerre járok, a leggyakrabban elcsípett szó tutira a pénz, úgyhogy be is fejezem ezzel a témát.